Miközben máshol a Twitter tarol, nálunk még mindig a Facebook a legsokrétűbb közösségi média portál. Kiírjuk, hogy mit ettünk, becsekkolunk, hogy merre járunk, képeket osztunk meg és árgus szemekkel figyeljük, hogy más ezt hogyan és miként csinálja. Néha pedig véleményt nyilvánítunk, sajnálatos módon jellemzően sokszor, negatív véleményt. Ha védjük a magánszféránkat akkor ezt csak pár száz; ha nem, akkor akár egy egész ország is láthatja.

Blogok viszont már jóval a közösségi média megjelenése előtt, 1999 óta léteznek (Facebook alapítás: 2004, magyar nyelven elérhető: 2008). Ekkor indult útjára a Blogger nevű program, amely rövidesen a Google tulajdonába került. Az egyszeri ember pedig meglátta benne a kiaknázatlan lehetőségek tárházát és azóta is töretlenül írja a recepteket, osztja meg utazási élményeit és nem utolsósorban pedig véleményt nyilvánít.

Mára már közhellyé vált, hogy Magyarországon a bormarketing nem létező fogalom, a szakmában egy kicsit is vájtfülűeket pedig nem elégíti ki az az egy kézen is könnyedén megszámolható borászati szaksajtó, amely mindenki számára elérhető. A rendszerváltás óta pedig gombamód szaporodnak a borászatok, az elmúlt években mindenki számára elérhető és egyre elérhetőbb külföldi befolyásnak hála pedig a szortiment is szélesebb, mint valaha. Bizony, nehéz feladat a bor kiválasztása, legyen szó egyszeri ünnepi vásárlásról, vagy a finomabb ízlésű fogyasztók szűkebb keresztmetszetéről. Ha már nem elég, hogy a bor vörös vagy fehér, száraz vagy édes: választanunk kell. Ha tudatosan vásárolunk, megkérdezzük az eladót, megvesszük az ismert pince borát, mondván, hogy biztosan jó. És tudatosan utasítunk el palackokat, csak azért, mert egy belső hang ezt súgja.

De mi is ez a belső hang? Bizony, itt jönnek a képbe a bloggerek. Akik kóstolnak, néha önköltségen, néha a pincék küldik nekik a borokat, néha hívják őket. És írnak: kíméletlenül, őszintén, könyörtelenül, amelyet aztán azonnal osztanak is Facebookon. Mi pedig ez alapján vásárolunk vagy nem vásárolunk.

Természetesen a címben feltett kérdés költői: a véleménynyilvánítás teljesen szabad. Az, hogy mikor és milyen mértékben sérti ez az etikus és szociális viselkedés kereteit már más lapra tartozik. Áprilisban, egy borvidéket összefogó borkóstoló kapcsán kavart nagy port a hazai boros szakma egyik legnagyobb olvasótáborával rendelkező szaksajtójának igencsak csípős hangvételűre sikerült írása. Az írója tényleges kilétére homály borult, szakmai hozzáértését nem ismerjük. A cikk viszont több tízezer emberhez eljutott, amelyben egy közkedvelt borvidéket húz le a mocsár mélyére. Nem egy-egy borászt, hanem gyakorlatilag a rendezvényen kiállító borászok többségét, zseniálisan kitalált cikkcímnek köszönhetően egy borvidéket.

A borbloggerek tagadhatatlanul ismerik a borokat és sokat is kóstolnak. „Aromás fajtajelleg, zamatos korty, stb…“ – olykor borsznobizmusba is átcsapó lendülettel tudnak ódákat zengeni egy palack erjesztett szőlőléhez, amely más esetekben viszont könnyen átfolyhat komoly etikai vitákat is feszegető negatív lejárató kampányba. Nem ismerek olyan borászt, aki ne osztaná azt a véleményt, hogy a borbloggerek kezében túl nagy hatalom van. Elég csak egy címkét ábrázoló képet meggyalázni és megosztani a közösségi médiában, máris ezren harapnak rá, több tízezres elérést generálva. A pince közismert, a borhibát pedig egy egész borvidékre értelmezi, ezáltal degradálva azt.

Nem a véleménynyilvánítás szabadságával van itt a baj, hanem az etikai értékítélettel. Aki valaha is közelebbi kapcsolatba került egy pincészet életével tudja, hogy itt a munka az év 365 napján megfeszítetten folyik, a szabadság egy elképzelhetetlen fogalom. Az általam ismert borászok szenvedélyesek munkájukban, életüket szentelik a szőlőnek, szívük-lelkük benne van az elkészített palackban. A borászkodás az egyik legszebb, ámbár legkeményebb szakma. Elég egy rossz évjárat, néha elég egy apró borhiba és máris odavész minden beleölt munkaóra, szélsőséges esetben akár a megélhetés is.

Véleményt nyilvánítani igenis kell, a fogyasztói társadalom is megköveteli ezt. Azonban ha ez nemcsak szűk körben, hanem a közösségi média bevonásával történik, a minimum követelmény itt elsősorban a tiszteletadás és az érett felnőtt gondolkodás. Az írott szónak nagyobb hatalma van, mint gondolnánk: egy-egy hibás palack, vagy rossz évjárat kapcsán is az egyszeri olvasónak nem feltétlenül a bor, hanem a címke ragad meg az emlékezetében, amelyet aztán az egész pincészettel, vagy rosszabb esetben borvidékkel azonosít.

Egy dolognak viszont nem szabadna ide keverednie semmiképpen sem: a szakmai dilettantizmusnak.